Nemrég a buszon az oviba menet megütötte a fülemet két idősebb néni beszélgetése. Nem hallgatóztam, nem is tudom, mik voltak az előzmények, csak erre a mondatra kaptam fel a fejemet: „az élet lemondás-pláne egy nőnek” .
Tudom jól, hogy régen más idők voltak, más szelek fújtak. Tudom hogy napjainkban sok minden köszönőviszonyban sincs a régi értékekkel, családmodellel. De akkor is nagyon sajnálom, ha bárki (függetlenül attól, hogy nő vagy férfi egyébként) azt állítja az életéről, hogy az csupa lemondásból állt…
Persze, mindannyiunk életében vannak kompromisszumok, létezik megalkuvás és olykor lemondás is. Ám ezek remélhetőleg egy felsőbb érdek miatt történnek és ideális esetben nem mindig egyazon az ember lesz az (vagyis az anya), aki lemond a saját érdekeiről, terveiről, vágyairól. A családbeli törénéseknek illene valahogy a kölcsönösség, az együttműködés elve alapján működnie? Nem?
Vagy már megint álomvilágban élek?
AZ ÉLET LEMONDÁS?
A helyzet az, hogy a fenti szavak sajnos nem csak idősebb hölgyek, de akár fiatal édesanyák szájából is elhangozhattak volna.
Tudom, könnyű azt mondani, edd meg, amit főztél, meg hogy a társát maga választja az ember.
Hiszen az, hogy kivel vagyunk, hol vagyunk és mit csinálunk, ugyebár döntések sorozata.
- És ki mondta, hogy nem lehet másképp dönteni vagy legalábbis megpróbálni változtatni azon, ami nem működik?
- Ki mondta, hogy mártírnak kell lenni, vagy feláldozni magunkat bárki kedvéért?
- Valóban jó az nekünk, ha folyamatos megalkuvás az életünk??
Szerencsére munkám során azért már egyre többször azt tapasztalom, hogy manapság a nők, az édesanyák már nem ilyen szemlélettel állnak a családalapításhoz. A mai nők egyre inkább törekszenek arra, hogy életszerepeiket egyensúlyba hozzák! És itt ezen a ponton azért meg kell jegyezni azt is, hogy ennek sikeréhez kell az is, hogy ebben partner legyen a társuk is!
SEGÍTSÉG VAGY EGYÜTT CSINÁLJUK?
Nemrég több helyen szembejött velem a Facebookon az az írás, mely szerint a férfi nem SEGÍT a feleségének hiszen ő is a család része. Mivel ő is a lakásban él, ezért teljesen természetes a számára, hogy részt vesz mind a gyerekek nevelésében, mind a házimunkában. Sokan megosztották az erről szóló cikket. Érdekes módon NŐK osztogatták meg, (noha egyébként egy férfi beszélgetés az alapja az írásnak). Naná, hogy nők terjesztették. Mi más is lehetett ez, mint FIGYELEMFELHÍVÁS?!
Mert noha az írás igazságtartalmát egyébként akár 10/10-re is értékelhetjük, mégis feltűnt, hogy nem a férfiak között terjedt, hogy „hellóka, így is lehet!”
Szóval én is úgy gondolom, látom és tapasztalom, ahogy beszélgetek kisgyerekes anyákkal, hogy bőven van még min dolgozni….
Remélhetőleg egyre több családapa veszi át ezt a szemléletet és kérés-kérdés nélkül is magáénak érzi a „feladatot”, hogy az otthonában aktív részese legyen a körülötte zajló folyamatoknak.
És ha ezt a hozzáállást nem sajátította el gyermekkorában, ha nem ez a minta volt előtte, akkor bizony most felnőttként kell változtatnia ezen. És ebben mi, nők, anyák vagyunk a partnerei…
Ám szülőként még ennél is nagyobb a felelősségünk. Rajtunk múlik, hogy fiaink 20-30 év múlva mennyire „SEGÍTENEK” majd otthon a feleségüknek! Te/ti milyen példát mutattok vajon a gyerekeknek???
A blogon korábban írtam már arról, hogyan is kérj segítséget a párodtól, ha számára ez nem természetes és magától értetődő… Olvasd el itt az írást!
A támogató hálózat építéséről itt találsz egy videót is!
