Már gyermekkoromban vonzott a pszichológia, az emberi lélekkel való foglalkozás. A városi könyvtár teljes pszichológia részlegét elolvastam a gimnáziumi évek alatt. Aztán végül mégis jogi egyetemet választottam.
Tudatosan terveztem az életemet, szépen felépített úton haladtam előre: tanulás, nyelvvizsgák, jogi diploma, első munkahely, párválasztás, házasság. És aztán… aztán megszületett az első gyermekem. És itt minden megváltozott. Amiben addig hittem, az elvek, amik szerint éltem, hirtelen kicsúszott a lábam alól.
Nem tudtam előre tervezni, megszűnt az intim szférám, bedaráltak a kisbabás mindennapok, beszűkült a világ.
S noha csodálatos élmény anyává válni, egy idő után hiányozni kezdtek a szellemi kihívások, az értelmes felnőtt párbeszéd, a kapcsolódás az anyaságon túli életemhez.
Egyensúlyt kellett találnom ebben a gyakran káoszos helyzetben az életszerepeim között, mert szerettem volna jó anya, jó társ lenni úgy, hogy közben önmagamat sem veszítem el…
Újra kellett gondolnom, mi az, amire igazán vágyom, mi az, ami a mi életünkben működhet. Amiben hittem, az a közös szerepvállalás szülőként, a családi munkamegosztás, nem akartam „csak” gyermekével otthonlévő anyuka lenni és nem akartam, hogy a párom „csak” a kenyérkereső legyen a családban.
